3. A színtévesztés mérése

A színlátászavarral élők gyakran szembesülnek kisebb-nagyobb problémákkal az élet minden területén (pl. a ruhák színének összehangolása, vagy akár egy érett banán kiválasztása), ugyanakkor sokan megtanulnak élni a hiányosságaikkal. A színtévesztő tesztek legkorábbi típusai a mindennapi tárgyak színének megnevezésén alapult, tehát a vizsgált alanyok egy színes tárgyra adott válaszait összevetették egy normál színlátású egyénével. A fejezetben a legismertebb színtévesztő teszteket mutatjuk be.

A színlátászavarral élők gyakran szembesülnek kisebb-nagyobb problémákkal az élet minden területén (pl. a ruhák színének összehangolása, vagy akár egy érett banán kiválasztása), ugyanakkor sokan megtanulnak élni a hiányosságaikkal. Áthidalják, akár kompenzálják a kieső információt. Mindemellett az a tény, hogy elég sok épszínlátó ember nem képes hibátlanul teljesíteni egyes színlátás teszteket tovább nehezíti a kérdést, hogy mi alapján adhatunk pontos meghatározást a színlátászavarokkal, illetve azok súlyosságával kapcsolatban. A színlátászavarral élő emberek mindennapi nehézségeit nem lehet általánosítani, a zavar mértékén kívül számtalan szubjektív tényező befolyásolja, ki mennyire érzi magát hátrányban.

3.1 Színlátást vizsgáló tesztek

A színtévesztő tesztek legkorábbi típusai a mindennapi tárgyak színének megnevezésén alapult, tehát a vizsgált alanyok egy színes tárgyra adott válaszait összevetették egy normál színlátású egyénével. Turbeville (1684) és később Dalton (1798) is ezt az eljárást használták. Ezt a meglehetősen szubjektív és pontatlan mérési módszert Seebeck (1837) finomította tovább hasonlatosan a ma ismert színegyeztető tesztekhez: a vizsgált személyeknek széles választékú színes minták közül kellett kiválasztania a referencia tesztminta színéhez leginkább hasonlót, ezzel a módszerrel kizárva a színek megnevezésének szubjektivitását. Ezekhez a tesztekhez gyakran különböző színes fonalakat, gyapjúgombolyagokat, kartonlapokat használtak. Maguk a tesztek is számtalan változtatáson estek át az évszázadok során, mígnem eljutottak a ma ismert változataikhoz. [21] A színtévesztés mérése tehát nem egyszerű feladat, napjainkban is több módszer létezik, melyek a két fő elvet veszik alapul (színmegkülönböztetés és színmegnevezés), ugyanakkor önmagában egyik teszt sem lehet mérvadó, több teszt együttes használatával kaphatunk biztos eredményt. [6]

Napjainkban használatos fő vizsgálati módszerek:

Anomaloszkóp:
Annak ellenére, hogy csak a protos és deuteros defektusát mutatja - a tritos zavaraira nem ad diagnózist - ez a módszer a leghatékonyabb objektív teszt, így ennek az eredményeit veszik legtöbbször alapul. A vizsgált személynek egy osztott látómezőben kell vörös (670 nm) és zöld (545 nm) monokromatikus színekből kikevernie azt a sárga (589 nm) árnyalatot, mely referenciaként meg van adva. A vörös és zöld keverés arányából, illetve a kikevert sárga szín intenzitásából megállapítható a színtévesztés mértéke. A tesztet sötétben, vagy minél kevesebb fény mellett érdemes végezni. A műszer költséges, időszakos kalibrációt igényel, elvégzéséhez pedig képzett személy felügyelete szükséges, emiatt elérhetősége nem széleskörű (1. ábra). A vizsgálat időigényes és gyakran fárasztó a vizsgált személynek. [21]

1. ábra: Anomaloszkóp

Pszeudoizokromatikus tesztek:
Leginkább ismert teszttípus, egy sor kártyából, vagy lapkából áll melyekre különféle színű és méretű pöttyöt nyomtatnak úgy, hogy a felismerendő ábra (számok, betűk, egyéb formák) és a háttér is eltérő legyen. Az ábra és a háttér pöttyei úgy vannak megszerkesztve, hogy azok egyenlő mértékben szabálytalanok méretük vagy telítettségük szerint, az egyetlen szisztematikus különbség maga a színárnyalat, melyet egyes színtévesztők már nem tudnak megkülönböztetni. Több típusa is létezik (Ishihara (2. ábra), American Optical Hardy-Rand-Rittler, Dvorine, Colorlite Landolt C) melyek mindegyike körülbelül 90-95% hatékonysággal határozzák meg a vörös-zöld színtévesztéseket. A tesztek gyorsan elvégezhetők, széles körben elérhetők, használatuk egyszerű, pontos képet festenek a színlátászavar meglétéről, de a legtöbb teszt esetében, a színtévesztés mértékéről már nem adnak felvilágosítást, továbbá nincs egzakt pontozási kritérium a hibák osztályozására. Átfogó eredményt leginkább anomaloszkóppal együtt kombinálva kaphatunk. Fontos, hogy megfelelő megvilágításban végezzék a vizsgálatot, mert a megvilágító fényforrás spektrális minősége befolyásolhatja az eredményt. [21]

2. ábra: Ishihara pszeudoizokromatikus teszt

Színsorbarendező tesztek:
A színsorbarendező tesztek során a vizsgált alanynak sorrendbe kell rendeznie színárnyalat szerint a meghatározott számú és színű mintákat. Segítségével pontos képet kaphatunk a vizsgált alany színlátászavarának típusáról és mértékéről. Több verziója is létezik melyeknek eltérő az érzékenysége (Farnsworth D15 (3. ábra), Lanthony, Desaturated Panel, FM 100) ugyanakkor könnyen kezelhetők. Az FM 100 teszt időigényesebb, ugyanakkor pontos képet ad mindhárom csap érzékenységi zavaráról. A tesztek bár könnyen kezelhetők és elvégzésük nem igényel magas értelmi képességet, a vizsgált alanytól türelmet és némi kézügyességet igényel a színárnyalatok helyes rendezése. Gyerekeknél egy bizonyos kor alatt ezért nem ajánlott, továbbá a tesztet meghatározott megvilágítás mellett kell elvégezni, mert az ettől eltérő fényforrások befolyásolhatják a teszt eredményét. [21]

3. ábra: Farnsworth D15

Lámpás tesztek:
Ismertebb tesztek pl. Giles-Archer (4. ábra), Martens és Lantern. Leginkább katonai, illetve tengerészeti berkeken belül használatos alkalmassági teszt, mely kiszűri a közepesen súlyos vagy súlyos tévesztőket, azonban az enyhe színtévesztést nem szűri ki. A vizsgálat valós élethelyzeteket rekonstruál, ahol a színfelismerés időhöz kötött. A vizsgált személyeknek meg kell nevezniük egy, vagy két távolról mutatott felvillanó lámpa színét, ugyanakkor ritkán alkalmaznak kék árnyalatokat (leginkább vörös-zöld-sárga) így a tritán típusú tévesztéseket nem veszi figyelembe. Érzékenysége a színtévesztési hibák mértékétől is függ, de egyes kutatások szerint a dikromátok és anomál trikromátok 75%-át kiszűri. [21]

4. ábra: Giles-Archer lámpás teszt

Egyéb tesztek:

A BME Optikai tanszékén kifejlesztett PDT-2000 a szem érzékenységi görbéit határozza meg, ezáltal sokkal pontosabb és átfogóbb diagnózist nyújt. Ugyancsak a tanszék fejlesztése az Anomal Tester is, mely egy kiegészített, továbbfejlesztett anomaloszkóp, a vizsgált személynek három színegyeztetést kell elvégeznie, így az eszköz képes a tritán típusú zavarok meghatározására is. Ide tartozhatnak még a fent említett tesztek különböző digitális változatai is, melyekre később még részletesebben visszatérek. [2] [6]